Petőfi Sándor Nemzetközileg is az egyik legismertebb magyar költő, a magyar romantika legbefolyásosabb képviselője. Életét adta végső eszményéért – Magyarország szabadságáért és függetlenségéért.
Petőfi Sándor születése, származása
Petőfi Sándor 1823. január 1-jén született túlnyomórészt szlovák ajkú protestáns családban Kiskőrösön. Születésekor Petrovics Sándor (avagy a latin anyakönyvi kivonat tanúsága szerint Petrovics Sándor) volt.
Nagyon korán elégedetlenné vált születési nevével. Pályafutása elején több álnévvel is kísérletezett (Rónai Sándor, Andor deák) de 1842 táján megelégedett a Petőfi névvel.
A Petőfi a szláv Petrovics név kölcsönfordítása. A név jelentése: Petrov fia, és a Petőfi, vagy Petőfi(a) megfelelője. A költő inkább a „Pető fia” fordítással számolt be, a „Péter fia” helyett, mert Vörösmarty az Eger című művében Petőnek nevezte főszereplőit.
Petőfi jogilag soha nem változtatta meg nevét, de 1842-től versei nagy része ezen a néven jelent meg. Az 1848-as forradalomtól kezdve édesapja, Petrovics István is Petőfi névvel csatlakozott fiához, de a nevüket jogilag igazoló hivatalos iratokat szerzett.
A szegénységben és a színházba kerülésért küzdő évek után figyelme fokozatosan a költészet felé fordult
Petőfi Sándor fiatal korában is a művészetek elkötelezettje volt. Azonban a színészet érdekelte, és nem a költészet. Míg korai életében apja vállalkozása stabil anyagi hátteret biztosított számára a tanuláshoz, és mire beiratkozott a középfokú oktatásba, apja csődbe ment.
Stabil anyagi fedezet híján – szülői és tanári elutasítás ellenére – szenvedélye kiteljesítése és keresetszerzés céljából is igyekezett színésszé válni.
Rövid időre csatlakozott a katonasághoz, hogy elkerülje a szegénységet, de rossz fizikai állapota miatt hamarosan elbocsátották. A szegénységben és a színházba kerülésért küzdő évek után figyelme fokozatosan a költészet felé fordult.
Hamarosan nagy sikereket ért el, és számos kortárs és jeles költő támogatását szerezte meg, mint például Vörösmarty Mihályét.
Petőfi Sándor versei hamarosan országosan is ismertté váltak romantikájáról és szabadságszerető hazaszeretetéről. A magyar költészetben elsőként írt a házastársi szerelemről, és a topográfiai költészetet is beépítette műveibe, akárcsak az Alföldnek szentelt versében.
A szabadság eszméjéről származástól függetlenül is erőteljesebben írt, mint bárki más a magyar irodalomtörténetben. Versei a zsarnoksággal való szembefordulásról, a szabadság imádásáról és a magyarságot sújtó szabadságharcokról szólnak.
Híres volt arról, hogy műveibe integrálta a népnyelvet, ezzel is hangsúlyozva a vers üzenetét a forma helyett. Versei valóban nagy inspirációt jelentettek sok magyar számára, hogy bekapcsolódjanak a magyar függetlenségért folytatott harcba az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején.
Petőfi munkásságához híven a Magyarország szabadságáért vívott harcban halt meg
Nem sokkal azután, hogy az 1848. márciusi forradalmi események szabadságharcba torkolltak, belépett a hadseregbe. Míg a várandósság későbbi hónapjaiban rövid időre elhagyta a hadsereget, hogy feleségével lehessen, amint tehette, Bem József – a Magyar Szabadságharcosok lengyel tábornokának – vezetésével újra egyesült alakulatával.
Petőfi Sándor a tábornokkal volt 1849. július 31-én, amikor Bem az övénél háromszor nagyobb orosz birodalmi hadsereggel szállt szembe. Bem kifejezett tiltása ellenére a fiatal költő tollal és füzettel indult harcba, hogy beszámoljon az eseményekről.
Bem rendkívül megkedvelte a fiatal költőt, ezért nem engedte, hogy harcba szálljon, hanem személyes hírnökeként és fordítójaként alkalmazta – Bem nem beszélt magyarul.
A költőt aznap este hat óra körül látták utoljára. Ezt követően, 1849. július 31-éről semmi biztosat nem tudni, de feltételezések szerint kozák katonák mészárolták le a fehéregyházi segesvári csatatér közelében (a mai Románia területén).
Pár nappal eltűnése előtt a feleségének írt utolsó levelében reménnyel telve írt arról, hogy szeretné látni, amint fia kimondja első szavait. Bár élete során mintegy ezer verset írt, ezek közül csak körülbelül 850 maradt fenn.
Néhány a Petőfi Sándor legszebb versei közül
Szeptember végén
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Egy gondolat bánt engemet
Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le… –
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
“Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. –
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!
Nemzeti dal
Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Füstbement terv
Egész uton – hazafelé –
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.S a kis szobába toppanék…
Röpűlt felém anyám…
S én csüggtem ajkán… szótlanúl…
Mint a gyümölcs a fán.
A Tisza
Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.Síma tükrén a piros sugárok,
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő; benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be.
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz.Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.Többek között szóltam én hozzájok:
„Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi roszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója.”Pár nap mulva fél szendergésemböl
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árviz! jön az árviz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!
Itt van az ősz, itt van újra
Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem.Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először…
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly –
Minek nevezzelek?Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál –
Minek nevezzelek?Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány –
Minek nevezzelek?Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság –
Minek nevezzelek?Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égberontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
Főkép forrása: rozsnyovidek.sk